Az utóbbi hetekben egyre nagyobb figyelmet kap a sajtóban Afrika egyik kevéssé ismert kvázi-országa, Puntland (magyarul néhány helyen Puntföld néven fut, én a nemzetközi verziót preferálom). Ennek oka a kalóztámadások egyre nagyobb mennyiség és mérete. A szituáció megértéséhez fontos a helyi sajátosságok és a térség történetének ismerete.

Puntland létrejötte: a szomáliai polgárháború (1986 - 1998)

Puntland régió Szomália északkeleti részén terül el, az Afrika szarvának nevezett csücsökben. Nyugatról Szomáliföld, Maakhir és Northland szakadár tartományok, délről Galmudug tartomány határolja, nyugatról pedig egy kis részen Etiópia. Mivel Szomália a teljes szétesettség állapotában van, a fent említett tartományok kvázi önállóan tevékenykednek, versengenek egymással és önálló politikai döntéseket hoznak. A tartományi határok ezért gyakorlatilag államhatárok is.

Puntland tartomány önállósodásának története 1986-ban kezdődött, Siad Barre kormányzása alatt. Barre elnök 1969-ben került hatalomra, akinek sikerült túlélnie a hidegháborút a két nagy, az USA és a Szovjetúnió befolyása között vergődve. A nyolcvanas évekre azonban az ország északi részében egyre inkább felerősödött azon klánok hangja, akiket kihagytak a hatalom megosztásából. mikor Barre 1986-ban súlyos autóbalesetet szenvedett, a kritikusok elérkezettnek látták az időt a leszámolásra, és forradalomba kezdtek. Északon az erős Isaaq klán, délen pedig a Hawiye klán lendült támadásba. Barre kemény kézzel bánt az ellenfeleivel, és 1989 júliusában egy tüntetés után Mogadishutól nem messze 450 tüntetőt mészároltatott le. Ezzel azonban elidegenítette magától az őt eddig támogató USA-t, és elvesztette a legjobb esélyét a polgárháború megnyerésére. A külföld segítsége nélkül Barre csapatai visszaszorultak és 1991. január 26-án elesett a főváros, Mogadishu is, az elnök pedig menekülni kényszerült.

Barre bukása egyben a központi kormányzat bukását is jelentette, ami lehetővé tette a kláncsoportoknak, hogy saját érdekeiket próbálják érvényesíteni. Északon az Isaaq klán még 1991. májusában kikiáltotta Szomáliföld függetlenségét, amivel az ország egyetlen stabilnak mondható része is kikerült a kormányzat irányítása alól.

A helyzet romlása miatt az ENSZ 1992 elején a beavatkozás mellett döntött. Az amerikai csapatok által vezetett kontigens három évig próbálkozott a rendcsinálással, azonban a helyi hadurak és a közvélemény is ellenük volt. 1993-ben a híres mogadishui incidensben az USA 2 helikoptert és 19 katonát vesztett (Pakisztán pedig 24-et), a növekvő szomáli ellenszenv miatt az ENSZ 1995 márciusában kivonult. Ez tovább gyengítette a kormányzatot, amely eddigre lényegében már csak papíron létezett. 1998-ban a kormányzati tehetetlenséget látva Abdullahi Yusuf Ahmed három párt támogatásával kikiáltotta Puntland autonóm régió létrejöttét, ami 8 tartományra terjesztette ki a fennhatóságát. Szomálifölddel és több későbbi autonóm területtel ellentétben Puntland mindigis elismerte a központi kormány fennhatóságát, csupán autonómiát követelt. A régió elnöke Ahmed lett, aki ahhoz a Darod klánhoz tartozik, ami a terület lakosságának tömegét adja.

A régió adottságai

A terület Szomália egészét tekintve fejlett, 250 négyzetkilométeren mintegy 2,4 millió lakosa van (11,3 fő per km). fővárosa Garowe, a legfontosabb település azonban a vízparton fekvő, 450.000 lakost számláló Bosaso. Lakosainak többsége az imént említett Darod klán Harti alklánjának valamelyik csoportjához tartozik. A társadalom szervezete törzsi, a politikai hatalom a törzsfők támogatására épül. A lakosság döntő többsége muszlim, a legnépszerűbb vallási iskola napjainkban a fundamentalista Wahabi irányzat. A kormányzat stabilitása Szomália többi részéhez képest jó, a terület saját nem hivatalos hadsereggel is rendelkezik. A közbiztonság ennek ellenére nem a legjobb, az esti órákban gyakoriak a rablások és egyéb fegyveres incidensek.

A terület nagyrészt sivatagos: belső részein átlagban kevesebb, mint évente egyszer esik az eső. Ezen a részen kevesen élnek, és szinte semmiféle gazdasági tevékenység nem folyik. Nem meglepő módon a sivatag szélén elterülő partmenti vidék és az alacsony hegységek a lakosság központjai, ezeket a részeket a helyiek guban-nak, felperzselt földnek nevezik. Itt főként a halászat és halfeldolgozás körül zajlik az élet.

A régió gazdasági központja Bosaso, amelynek lakossága az utóbbi húsz évben 50.000-ről 800.000-re emelkedett, részben a délről érkező Majerteen törzsbeli menekülteknek létesített tábornak köszönhetően. A város főleg halászatból és az itt tevékenykedő kalózok jövedelmeiből él. Bosasónak egyeteme (East Africa University), iskolái (2006 óta ingyenes az alapiskolai oktatást), tévéi, rádiói, hoteljei és az iszlamista nyomás ellenére híres szórakozóhelyei is vannak. A régió politikai és kulturális központja ennek ellenére a kisebb főváros, Garowe. Itt van a parlament, az elnöki palota, valamint a kormányhivatalok is. A városban üzemel Szomália egyik legfontosabb médiaszereplője, a Radio Garowe, valamint a 2004-ben alapított internetes hírügynökség, a Garowe Online. Itt található továbbá az autonóm terület másik egyeteme, a Puntland State University is. A régió második legnagyobb városa, a déli Galkayo az otthona az állami rádiónak, a Radio Galkayo-nak.

Politikai helyzet

Bár a szomáliai háború későbbi szakaszából nagyrészt kimaradt, Puntlandnak nem adatott meg sem a politikai, sem a területi stabilitás. Ahmed elnök, akinek vezetési stílusát sokan autoriterként írják le, 2001-ben mandátuma lejárta után elvesztette a választásokat. Ebbe azonban képtelen volt belenyugodni, és lázadásba kezdett a 2001 novemberében hivatalba lépő Jama Ali Jama megválasztott elnök ellen. 2002 májusában bevette Garowe-t, és államcsínyt hajtott végre, elnökké kiáltva ki magát. Ebben az időszakban milíciái nevéhez gyilkosságok sora fűződött, több politikai ellenlábasa is szerencsétlenül járt. Bár Jama nem hagyta magát, 2003-ra nyilvánvalóvá vált, hogy lázadása nem elég erős a hatalom visszavételéhez, és ezért a politikus inkább Mogadishuba települt át.

Győzelme után Ahmed 2004 októberéig elnökösködött, ekkor a kenyai Nairobiban Szomália elnökévé választották. Rövid átmeneti időszak után 2005 januárjában Mohamud Musa Hersi (népszerű nevén "Adde tábornok") nyert a választásokon. Adde Musa követte elődje autoriter stílusát, ami népszerűtlenné tette őt a régió nyugati részén élő alklánok között. A feszültségek addig növekedtek, míg az elnök a nyugati tartományok kiválása miatt 2007 decemberében feloszlatta a parlamentet, és azóta rendeletek útján kormányoz. A 2009 januárjában esedékes választásokon Musa az eddigi hírek szerint 7 ellenféllel száll majd szembe, a legfőbb kihívói az egykori puntlandi halászati miniszter, Said O'nur, az egykori pénzügyminiszter Abdirahman Mohamed Farole, valamint az egykori szomáliai miniszterelnök, Hassan Abshir. November közepén az ellenjelöltek jelezték, aggódnak a választások tisztaságáért, miután az elnök az előzetes nyomás ellenére maga is állította össze a választási bizottságot.

2008 novemberében nagy port kavart fel a Radio Galkayo vádja, miszerint Muse elnök a vitatott hovatartozású Galkayo városban ellenségességet provokál, és hogy egy hat teherautóból álló fegyverszállítmányt rendelt oda etiópiából abból a célból, hogy megtámadhassa a Szomáliföld által birtokolt északnyugati Las Anod városát. Néhány nappal később a rádió felfegyverzett rendőrök lepték el, az adást lekapcsolták, az állomás vezetőjét pedig őrizetbe vették. Az akció ellen számos nemzetközi szervezet tiltakozott, az incidens vége e sorok írásakor még nem ismert.

Puntland háborúban (1998 – 2008)

Puntland területi integritása már kikiáltásakor megsérült, a régió ugyanis igényt tart három olyan tartományra is (Cayn, Sool, Sanaag), amik Szomáliföld ellenőrzése alá tartoznak. Cayn esetében a puntlandi igények irreálisnak tűnnek, de a másik két tartományt bizonyos ideig sikerült az uralmuk alá vonni. 2003-ban Puntland bevonult Sanaag-ba, ami fegyveres összecsapásokhoz vezetett a szomáliföldi erőkkel. A terület felett egyik félnek sem sikerült teljes uralmat szereznie, ráadásul 2004-ben a központi kormány is igényt nyújtott be rá. 2005-re Puntland de facto uralta a régiót, de a domináns Warsangali alklán barátságát nem nyerték el - az olajkitermelés akadályozása miatt a kormányerők össze is csaptak a törzsi csapatokkal. A helyzet eldurvulása után a terület 2007. júliusában Maakhir néven függetlenné nyilvánította magát - Puntland és Szomáliföld soha nem ismerte el a régió autonómiáját. puntlandi csapatok azóta több alkalmommal is behatoltak a területre, főként illegális faszén-kitermelés céljából, azt ugyanis a maakhiri hatóságok az elsivatagosodás miatt betiltották.

Sool tartomány esetében hasonló történet játszódott le. Puntland 1998-tól kezdődően tartott igényt a területre Szomáliföldtől, és 2003 során el is foglalta azt. 2007 októberében azonban szomáliföldi csapatok betörtek a területre, és elfoglalták a stratégiai fontosságú Las Anod városát, 100 puntlandi katonát ejtve foglyul. Puntland csak lassan tudott reagálni, ezért Szomáliföld konszolidálta az uralmát és a várost megtette Sool új fővárosává. Különösen megalázó volt puntlandi szempontból, hogy a Szomáliföld által birtokolt területrész ura az általuk árulónak tartott, egykori belügyminiszterből lett hadúr, Ahmed Abdi Xabsade lett. 2008. májusában a Sool tartományban többségben lévő Dulhabante alklán a Warsangali példán okulva kinyilvánította a még puntlandi kézen lévő területrész függetlenségét Northland State („északi állam“) néven, az új alakulat Maakhir nyugati részét is kiszakította magának (ott ugyanis szintén a Dulhabante klánok a dominánsak). Puntland és Szomáliföld természetesen ezt a kormányzatot sem ismerik el, a status quon azonban ez mit sem változtat.

Puntland déli határa az egykori Mudug tartomány kellős közepén keresztül fut. A tartomány legnagyobb, és egyben Puntland második legnagyobb városa, Galkayo (másnéven Gaalkacyo) a határvonalon fekszik, északi része Puntlandhoz tartozik, a város déli részében és a vonaltól délre eső területen azonban egészen 2006 közepéig a helyi törzsek és a velük szövetséges hadurak kormányoztak. 2006 márciusától kezdődően az iszlamista lázadók, az ICU csapatai fokozatosan benyomultak a régióba, és augusztus 12-én elfoglalták a puntlandi határ mentén fekvő Adadót, mire Adde Musa elnök mobilizálta csapatait a térségben. A Mogadishu befolyását lerázó Sacad klán törzsei kihasználták a kialakult hatalmi vákuumot, és 2006. augusztus 14-én kikiáltották a több tartományt magában foglaló Galmudug régió önállóságát. Két nappal később az iszlamisták megkezdték a régió elfoglalását, és novemberre uralták is annak déli részét, elűzve a kalóz-hadurakat és a törzsi milíciákat. Ekkor gGlmudug kénytelen volt feladni addigi elutasító magatartását a puntlandi segítségnyújtással kapcsolatban. 2006. november 13-án Musa elnök személyesen vezetett, 50 felfegyverzett pickupból álló hadoszlopa csapást mért az ellenfélre, megállítva annak előrenyomulását Galkayo-tól délre. Közben Etiópia a beavatkozás mellett döntött, és a térségbe érkező csapatai december elejére Abdi Qeybdiid Habr Gedir-klánbeli hadúr és a puntlandi csapatok támogatásával felvették a harcot az iszlamistákkal. December 23. és 25. között a koalíció döntő csapást mért az ICU csapataira Bandiradley-nél, a csapatok ezután Galmudug déli részéig törtek előre, kiűzve az ellenfelet a területről. Az etióp offenzíva közben Mogadishun át egészen a déli Kismayo-ig tört előre, 2007. január 1-én elfoglalva a várost, ezzel döntő csapást mérve az ICU-ra, és megdöntve annak kísérletét az ország iszlamizálására. A harcok során puntlandi csapatok birtokba vették a Galkayo déli részén lévő fontos repteret, ez azóta is vita tárgya a két kvázi-állam között - az utolsó összecsapások 2008. június 1-én voltak, amikor galmudugi milíciák egy légvédelmi ágyúból lőtték a puntlandi állásokat.

Puntland közbiztonsága egészen az utóbbi hónapokig aránylag jónak volt mondható. az első és eddig egyetlen iszlamista támadás 2008. október 29-én történt, amikor Bosasóban két öngyilkos merényletben hárman haltak meg. Ugyanaznap az addig szintén érintetlen Szomáliföldön 3 bomba robbant. Minden valószínűség szerint az ország déli részét uraló Al-Shabaab iszlamista szövetség jelezte, hogy immár az észak sincs biztonságban. Azóta azonban nem történt komolyabb incidens, mindössze november közepén borzolta két szökés a kedélyeket: 11-én Garowe, 18-án Bosaso börtönéből szökött meg néhány rab, köztük kalózok is.

Puntland gazdasága: halászat és olaj

A térség természeti adottságai miatt Puntland gazdasága tradícionálisan a halászatra épül. A régió 1600 kilométer hosszú, halban gazdag partszakasszal rendelkezik, ami a lakosság jelentős részét tartja el. Jól illusztrálja a szektor fontosságát az, hogy külön halászati minisztériumot hoztak létre az ipar szabályozására. 1991 után a központi kormány cselekvésképtelensége miatt orvhalászok lepték el a partokat, ami jelentős mértékben csökkentette a kitermelést, az addigi mennyiség mintegy 10%-ára. A halászat ennek ellenére folytatódik, főként tonhalat, rákokat és szárított halat tudnak piacra dobni. A Lasqorey-i halüzem tonhalkonzervjei a régió határain kívül is eljutnak a hírek szerint.

Puntland területén belül két olyan völgy is van, ahol olajat találtak - a Dharoor- és a Nogar-völgy. 2005-ben a régió kormányzata megegyezést kötött egy arab-ausztrál céggel, aminek értelmében a Range Resources monopóliumot kapott az olajkincs felderítésére Puntlandban. Az üzlet keretén belül több miniszter is a cég vezetői bizottságába került. A központi kormányzat nem nézte tétlenül, hogy a háta mögött üzletelnek, és csak több havi alkudozás és tárgyalás után adta áldását a szerződésre. miközben musa elnök belpolitikai nehézségekbe keveredett az alkuval kapcsolatban, 2006. márciusában büntetőakciót indított Sanaag régióba, ahol a helyi Warsangeli alklán nem engedte az olajkitermelés megkezdését. A kormánymilíciák kudarcot vallottak, a Range Resources pedig le kellett, hogy mondjon a területről. Ez az incidens nagy szerepet játszott Maakhir későbbi önállósodásában.

2007 során aztán felpörögtek az események. a lelőhelyek tulajdonát az Africa Oil Corp. szerezte meg, akik október végére befejezték az előzetes felderítést. A politikusok közben ádáz csatát vívtak a tűz köré kerülésért: végül Ghedi szomáliai miniszterelnök és Rage puntlandi fejlesztési miniszter is lemondani kényszerült. Adde Musa elnök december során létrehozta az olaj és erőforrások minisztériumát, hogy az ezzel kapcsolatos ügyeket intézze. 2008 júniusában meg is kezdte a működését az első olajkút, aminek védelmére az Africa Oil saját pickup-okkal felfegyverzett milíciát állított fel. Erre többek között azért volt van szükség, mert Maakhir körzetében folyamatosan az összecsapások a warsangeli klánnal - egy októberben elrabolt angol alkalmazottat még aznap sikerült kiszabadítani a biztoságiaknak. Augusztusban a központi kormányzat egy kuwaiti cégnek ígérte a Puntland által már eladott jogokat, amit Hassan "Allore" Osman olajminiszter élesen elítélt és semmisnek tekintett. A kitermelés jövője a központi kormányzat gyengesége ellenére a mai napig bizonytalan.

Puntland gazdasága természeti adottságai ellenére nem mondható stabilnak, a hírek szerint a terület éves költségvetése mindössze $20.000.000. A kormányzat gyakran a nyomdagéppel igyekszik megoldani a fizetési nehézségeit, ami inflációt és az árak emelkedését, valamint a pénz elértékteledését hozza maga után. A helyzetet felismerve O'Nur ex-miniszter elnöki kampányát gazdasági reformigéretekre építi.

A kalózok

A szomáliai kalózkodás kezdetei 1991-re tehetőek, azaz a központi kormányzat összeomlásának idejére. mivel a hatóságok immár képtelenek voltak ellenőrzés alatt tartani az ország felségvizeit, sok külföldi hajó sértette meg az ország szuverenitását nagybani orvhalászattal. Az első kalózok azokból a halászokból lettek, akik immár képtelenek voltak megélni eddigi tevékenységükből, és szerették volna elűzni a konkurenciát. Az ország partvidékeit uraló hadurak meglátták a pénzszerzési potenciált a kalózkodásban, és kiépítették saját tengeri milíciáikat. 2006-ig "kalóz hadurak" irányították az ország három tengerparti tartományát, Puntlandtól délre. Az iszlamista ICU az év augusztusa során csapást mért ezekre a tartományokra, és kiűzte onnan a fegyvereseket, pillanatnyilag visszavetve a tengeri rablások mennyiségét. Miután azonban az ICU kiszorult galmudug térségéből, a fosztogatások ismét felerősödtek.

Egy 2007-es tanulmány négy fő kalózcsoportot nevez meg: a Somali Marines (vagy ahogy magukat nevezik, a "szomáliai felségvizek védelmezői"), akik a puntlandi Eyl, és a galmudugi Haradheere kikötőjéből tevékenykednek; a Kismayoból kihajózó "Nemzeti Önkéntes Partőrség" (NVCG), valamint az ún. markai-i és puntlandi csoportok. Mivel napjainkban Kismayo és néhány napja Marka is a kalózokkal nagyon ellenséges Al-Shabaab kezében van, a két puntlandi csoport maradt a legfontosabb kalózszövetség, az ott fekvő Eyl és Basoso pedig a zsákmányszerző portyák fő kikötői és bázisai.

Eyl városának története tipikus példa arra, mekkora változást hozott a kalózkodás elterjedése a régióban. A néhány éve mindössze 20.000 lakost számláló település kikötőjét kalózbandák kezdték használni, a helyi polgármesternek pedig sem ereje, sem pénze nem volt arra, hogy kiűzze őket. A sikeres zsákmányszerző portyáik után a kalózok osztalékot fizetnek a helyi törzsi vezetőknek, ezzel biztosítva lojalitásukat, sőt a hírek szerint még közösségi projektok pénzelésébe is beszállnak. Ennek megfelelően a helyiek hősként, egyfajta modernkori Robin Hood-ként kezelik őket, akik az országuk erőforrásait védik a külföldiek kizsákmányolásától. A sikeres kalózok gyorsan meggazdagodnak: az ország nagyobb városaiba költöznek, ahol a csoportjukat pénzelő, befolyásos emberek védelme alatt állnak. Nem ritkán autót és nagy házat vesznek, és 2-3 feleséget is tartanak. Azt is mondhatnánk, hogy a kalózok az Eyl-i társadalmi elit befolyásos és megbecsült tagjaivá váltak-válnak.

Bár a kormányzati nyilatkozatok kemények és rendezést ígérnek, a vezetés mindössze néhány erőtlen akciót indított a kalózok kifüstölésére. Milíciáik alulpénzeltek és alulmotiváltak, és csak látszat-eredményeket képesek elérni. a hírek szerint Eyl-ben katonák egész csoportjai dezertálnak és csatlakoznak a fegyveresekhez. Sokan azonban úgy gondolják, a fő ok a kormányzat tétlenségére az, hogy a kalózok hihetetlenül nagy nyereséget termelnek Puntlandnak - a kormánybüdzsé több, mint másfélszeresét (!), kb $35.000.000 értékű váltságdíjat zsebeltek-zsebelnek be az idén, ezzel jelentős terhet véve le a helyiek válláról. Helyszíni beszámolók szerint egyes kormánytagok saját kalóz-milíciákat tartanak fent a profit reményében. A kormánynál sokkal veszélyesebb ellenfélnek tűnnek az iszlamisták, akik élesen elítélik a kalóztevékenységet. Elkötelezettségüket az ügy mellett 2006-ban bizonyították is, amikor sikeresen verték szét a galmudugi kalózcsoportokat. Befolyásuk azonban jelen pillanatban (még?) nem ér el Puntlandig.

A kalózok általában fiatal férfiak, 20-35 év között. Többségük egykor halász volt, ezért a csoportok kiváló helyismerettel rendelkeznek. Hozzájuk harcedzett egykori milicisták, valamint az információs technológia kezelésére képes specialisták csatlakoztak. A 90-es évek végén kis halászhajókkal kezdtek, sikereik azonban fokozatosan lehetővé tette felszerelésük modernizálását. Manapság fegyverzetüket a mogadishui feketepiacon, valamint Jemenből szerzik be, a felszerelés közvetítőkön keresztül jut el Puntlandba. Támadásaikhoz motorcsónakokat használnak, amelyek mindegyikében 4-5 gépfegyverekkel és gránátvetőkkel (RPG) felfegyverzett kalóz van. GPS-el mérik be a célpontot, egymással szatellitos telefonon keresztül tartják a kapcsolatot. Az utóbbi időben nagyobb „anyahajókat” is bevetnek, ami lehetővé teszi, hogy támadásaikat több száz tengeri mérföldes körzetre terjesszék ki. A támadás során a motorcsónakok megközelítik a célpontot, és gépfegyverekből tüzet nyitnak rá. Amikor a tengerészek fedezékbe menekülnek, csáklyák és létrák segítségével felmásznak a fedélzetre és elfoglalják a hajót, túszul ejtve a legénységet. A hajót ezután a szomáli partok közelébe kormányozzák, és váltságdíjat követelnek. A követelt díj jelentős emelkedésen ment keresztül az elmúlt hónapokban - általában $1.000.000 és $2.500.000 között van. Megegyezés esetén a hajót egy baráti kikötőben (általában Eyl, Haradeere vagy Basoso) átadják a tulajdonosnak - a kikötőben a kalózok komoly logisztikai támogatást kapnak, ami fontos, mert egy-egy tárgyalás hónapokig is elhúzódhat. Egyes elmondások szerint éjjelente "pót-kalózok" váltják fel a nap közben a hajón lévőket, hogy azok a családjaikkal lehessenek. A legénységet jól tartják, sőt, többen baráti gesztusokról számoltak be szabadulásuk után. Általában a rakomány is érintetlenül marad. Ha megvan a pénz, a kalózok dzsipekben iszkolnak el az ország belseje felé, és igyekeznek felszívódni, általában sikerrel.

Kalóztámadások, 2005 - 2008

A polgárháborút követő első években a kalózkodás csak kis problémát jelentett a térségben, még 2004-ben is csak 5 támadást regisztráltak. Kalózcsoportok 2005 áprilisában kíséreltek meg először támadást igazán nagy külföldi hajó ellen, amikor sikeresen elfoglaltak egy hongkongi tankerhajót (váltságdíj: $315.000). 2006 során a kalózok aktivitása fokozódott (10 támadásukat jegyezték fel), és többször összecsaptak a térségbe vezényelt nemzetközi flotta hadihajóival is, amik általában elriasztották őket. A helyzet 2007-ben tovább romlott, immár 31 támadás történt, ebből 11 alkalommal sikeresen el is foglalták a hajót, összességében 154 túszt ejtve. Különösen nagy visszhangot kiváltott eset volt amikor júniusban egy dán teherhajót a kalózoknak annak ellenére is sikerült kikötőbe vontatnia, hogy egy amerikai hadihajó ezt megpróbálta megakadályozni. a Danica White-ot és legénységét végül csak 83 nap után sikerült kiváltani (váltságdíj: $1.500.000). Októberben viszont egy észak-koreai hajó legénysége sikeresen foglalta vissza hajóját, egy kalóz meghalt.

2008-ban a szituáció még súlyosabbra fordult: ezen sorok írásáig legalább 80 hajót támadtak meg és 27 hajót foglaltak el a kalózok, ebből csak november 11. és 17. között hetet! Ez az idén világszerte jegyzett támadások mintegy 30%-a. A foglyok számát szeptember elején 130-ra tették, ez a szám azóta valószínűleg csak növekedett, egyes becslések szerint 220 köré.

Április 4-én fegyveresek eltérítették a francia luxusjachtot, a Le Ponant-ot. 8 nappal később a hajó és legénysége váltságdíj (meg nem erősített hírek szerint $2.000.000) kifizetése után kiszabadult, francia kommandósok pedig nyolc helikopterrel a szárazföldön menekülő kalózok nyomába eredtek. Miután egy mesterlövész a levegőből tüzelve szétlőtte a dzsipjük motorját, egy másik helikopter leszállt és őrizetbe vette a 6 kalózt és visszaszerezte a váltságdíj egy részét. A kalózokat Párizsban állították bíróság elé. Szeptember 2-án egy újabb francia kishajót térítettek el, és a kalózok a váltságdíjon kívül elfogott társaik szabadon bocsájtását is követelték. Két héttel később azonban francia búvár-kommandók Eyl kikötője közelében visszafoglalták a hajót, egy kalóz meghalt, hatan pedig csatlakoztak a börtönkontingenshez.

április 20-án a spanyol Playa de Bakio került az elfoglalás sorsára, és bár az európaiak katonai erőt is felvonultattak, a hajó végül 26-án tárgyalások útján szabadult (a spanyolok által vehemensen cáfolt pletykák szerint $1.200.000 váltságdíj kifizetésével olajozták meg a tárgyalások menetét). Április 22-én egy dubaji hajót térítettek el a kalózok, azonban puntlandi kormánycsapatok már másnap visszafoglalták azt, egy kalóz meghalt. A hét elfogott fegyverest később életfogytiglani börtönre ítélték. Az iszlám országokból érkező hajók eltérítése egyébként is sokkal erőteljesebb reakciót szokott kiváltani a szomáli csoportokból: egy május 17-én eltérített Mogadishuba tartó jordániai hajó hat nappal később tárgyalások útján szabadult, az ICU csapatai pedig még aznap bosszútámadást indítottak a Galmudugban lévő kalózbázis, Hobyo ellen, 4 kalóz és 2 milicista meghalt, hatot pedig elfogtak.

Augusztus 21. különösen sikeres nap volt a kalózok számára, mivel 3 hajót is elfoglaltak. a német Trinidad teherhajó legénysége (a kapitány szlovák állampolgár volt) szeptember 11-én szabadult (váltságdíj: $1.100.000), ugyanakkor, mint a japán Irene ($1.500.000). A harmadik aznap elfoglalt hajó, az Iran Deyanat azonban kellemetlen meglepetéseket tartogatott az őt elfoglalók számára: valószínűsíthetően radioaktív rakományától azóta többen meghaltak, másoknak a haja hullott ki. A szomáliai kormány aggodalmát fejezte ki, hogy az Eritreába tartó szállítmány esetleg az iszlamisták felfegyverzését szolgálhatja. Ezt az elméletet támaszthatja alá az is, hogy a hajó sorsa iránt mind Irán, mind az USA nagy érdeklődést mutatott. A hajó végül október 10-én került vissza iráni tulajdonosai kezébe ($2.500.000), és nemzetközi figyelemtől kísérve Eyl kikötőjéből Ománon át Rotterdamba hajózott.

Szeptember 25-én egy különösen kényes szállítmány került a kalózok kezére. Az ukrán Faina rakománya ugyanis 33 T-72 tank, valamit további fegyverek voltak. A hajó elvileg Kenya felé tartott, fedélzetén azonban olyan papírokat találtak, melyek szerint az úticél valójában a dél-szudáni Juba volt, a tankok pedig a szudáni kormányzattal rivalizáló SPA hadseregét erősítették volna meg. A Faina-t amerikai hadihajók sora, illetve egy orosz hajó blokád alá helyezte a kikötőben, és azóta is helikopterek köröznek felette. A mai napig folyik a tárgyalás a válságdíjról, ami a legfrissebb hírek szerint még mindig $5.000.000 magasságban van. Ukrajna, Oroszország, a NATO, USA és Szomália közösen próbálják meg a rendkívül kényes ügyet rendezni - a hajó szállítmánya ugyanis adott esetben egy egész ország katonai térképét átrajzolhatná.

November 11-én négy hajóval is próbálkoztak a kalózok, azonban csak egyet sikerült elfoglalniuk. A többi esetben indiai kommandósok, indiai hadihajók illetve brit helikopterek csaptak le az eltérítőkre, és elriasztották őket. Brit tengerészgyalogosok ráadásul tűharc után elfoglalták a kalózok egyik hajóját is, két szomáli és egy jemeni meghalt, a többieket megadták magukat. Egy nappal később viszont egy Mumbaiba tartó, 4.500 tonna kémiai anyagot szállító török hajót sikeresen eltérítettek. 14-én egy brit privát biztonsági cég őrei sikeresen vertek vissza egy teherhajót ért támadást, mégpedig vízágyúkkal és elektro-akusztikus berendezésekkel. E sorok írásakor a kalózok legfrissebb támadása november 17-én történt, amikor a kenyai Mombasa partjaitól 450 tengeri mérföldre délkeletre egy dubaji szupertankert, és annak $100.000.000 értékű (!) nyersolaj-rakományát sikerült ellenőrzésük alá vonni. Ez a támadás az eddigi legtávolabbi akció, amit a puntlandi kalózok végrehajtottak. A támadás helyszíne és az elrabolt hajó mérete a hírek szerint még az amerikai vezérkari főnököt, Mullen admirálist is meglepte.

Nemzetközi válaszlépések

A terrorizmus elleni háború jegyében az USA 2002 végén a Szomália északi csücskénél fekvő Dzsibuti (Djibouti) államban létrehozta Horn of Africa („Afrika szarva“) csoportot, aminek a feladata a régió stabilizálódásának segítése. A szárazföldi erőket egy nemzetközi flotta is támogatja, a Combined Task Force 150 (CTF 150), ami általában 14-15 hajóból áll és számíthat a térségben lévő egyéb amerikai flották segítségére is. A CTF zászlója pillanatnyilag a dán Absolon parancsnoki hajón van, a parancsnok Bigum Christensen sorhajó-kapitány. A térségben a NATO hajói mellett orosz, indiai és maláj hajók is vannak, amik a saját országuk érdekeinek védelmében kerültek bevetésre, általában egy-egy támadás nyomán. Egyébként is általános eljárás, hogy a rablásban érintett országok haditengerészete hadihajót és kommandósokat küld a térségbe, hogy a tárgyalási pozícióját javítsa.

A katonai beavatkozás kizárólag a nyílt vízen lehetséges, mielőtt a hajót a partok közelébe vontatják. Hadihajók üldözik és próbálják útját állni az elrabolt járműnek még a kikötőbe érkezés előtt. Több esetben kommandósok foglaltak vissza a hajókat, néhányszor pedig maga a legénység. Az általában fregatt-méretű hadihajókon kívül helikopterek, valamint kommandó- és búváralakulatok kerülhetnek bevetésre. Mivel a kalózok a tapasztalatok alapján a saját túlélésüket fontosnak tartják (szemben a ma megszokott ellenségképpel), a legtöbb esetben megadják magukat anélkül, hogy a túszokat bántanák - tudják, ellenkező esetben sokkal rosszabbul járnának. Ha azonban a hajót nem sikerül utolérni és elfoglalni, a kikötőben már lehetetlen visszaszerezni, a legénységet ugyanis elszállítják a helyszínről, és túszként tartják. Kényes játék ez, amiben senki nem akarja, hogy a túszoknak baja essék, a fenyegetés azonban minkét félről fontos, hogy folyamatos legyen.

2008 közepére a támadások egyre növekedő száma nyilvánvalóvá tette a nemzetközi beavatkozás fokozásának és rendszerezésének szükségességét. Június 2-án az ENSZ BT határozata (1816/2008)  engedélyezte a szomáliai kormánnyal együttműködő országoknak, hogy a következő 6 hónapban Szomália felségvizeit használják a kalózok megfékezésére. Augusztusban létre is hoztak egy védelmi sávot a tengeren, amin keresztül biztonsággal lehet közlekedni - a kalózok válaszképpen kiterjesztették a portyáik körzetét,  a legutóbbi 15 támadás közül 10 a biztonsági folyosón kívül történt. Október 7-én egy újabb ENSZ-határozat (1838/2008) az előzőt megerősítette, időtartalmát határozatlan hosszúságúra nyújtotta, és az érintett országoknak engedélyezte minden szükséges eszköz bevetését, többek között a partmenti légtér használatát is. A támadások effektivitása az ellenlépések miatt csökkeni látszik, augusztusban 53%, októberben csak 31% volt a sikeres foglalások aránya. Ezt a javulást azonban ellensúlyozza a támadások puszta számának folyamatos növekedése. A hajók ezért egyre nagyobb számban alkalmaznak privát biztonsági szolgálatot a szállítmány védelmében.

A kísérőhajók alkalmazása effektív, azonban roppant költséges megoldás a kalózok ellen. Az ENSZ világélelmezési programja (WFP) hajóinak biztonságos érkezése-fordulása azonban 2 millió szomáliai éhező nyomorúságán enyhíthet. 2007 novembere óta 3 cserélődő, a tagországok által felajánlott NATO-hajó kíséri az ételszállítmányokat, és az azóta eltelt egy évben a konvojok egyetlen hajót sem vesztettek. Idén októberben így 48.400 tonna étel érkezett az országba, novemberre pedig újabb 60.000 tonna a terv, beleértve az USAID 7.500 tonnányi kukoricáját és szójáját. A szállítmányok biztosítását most a holland De Ruyter vette át a kanadaiaktól. November 10-én az EU külügyminiszterei megegyeztek, hogy a jelenlétüket 7 fregattra növelik, kísérőhelikopterekkel és repülőkkel együtt - a WFP szállítmányainak biztonsága ezzel biztosítottnak tűnik.

Következtetések

A Szomáliában fennálló helyzet miatt aligha várhatunk arra, hogy a központi kormányzat megoldja a problémát, Puntland vezetése pedig nem érdekelt a kalóztevékenység csökkenésében, abból ugyanis egyaránt profitál a terület és maga a kormány is. Ezért a helyzet megoldása a nemzetközi közösségre vár. Az ENSZ BT határozatai éreztetik, hogy figyelnek a problémára, azonban nem nyújtanak hosszútávú megoldást. A helyzetnek több rövid- és középtávú kezelési lehetősége is látszik, azonban mindegyiknek van valamiféle hátulütője.

1)      A jelenlegi intézkedések megtartása és fokozása. Fent láttuk, hogy a támadások effektivitása csökkenthető a katonai jelenlét növelésével. A biztonsági folyosó fenntartása eredményes lehet, hátránya azonban a költségessége és az, hogy a problémát nem orvosolja, csak kezeli. A hajók kísérgetése majdnem 100%-os biztonságot ígér, ez azonban rendkívül költséges és lehetetlen a teljes forgalomra kiterjeszteni.

2)      A hajók fedélzeti biztonságának megerősítése. A tapasztalatok mutatják, hogy nem halálos fegyverekkel is el lehet boldogulni a kalózok elleni harcban. A probléma ezzel a megoldással az, hogy lényegében „jóváhagyja”, bár kockázatosabbá teszi a kalózkodást. További problémát jelent az intézkedések finanszírozása, amit a hajótársaságok bevételét csökkentené, valamint a harcok eldurvulásának esélye.

3)      A térség kikerülése. Ez gyakorlatilag a Szuezi-csatornán át történő nemzetközi forgalom lenullázását jelentené. Ez a forgalmat nem csak költségesebbé, de jelentősen lassabbá is tenné, ennek ellenére egyes hajótársaságok máris fontolgatják Afrika megkerülésének beiktatását.

4)      A puntlandi erőviszonyok megváltoz(tat)ása. A helyzetetre megoldást jelenthet az is, ha a kalózokkal nem szimpatizáló jelölt nyeri a januári elnökválasztásokat. Az eddig ausztráliában élő Mohammed Farole ilyen jelöltnek tűnik, ellentétben a mostani elnökkel. Az ellenzék esélyeinek fenntartásához kritikusan fontos lenne a választási folyamat nemzetközi ellenőrzése, valamint a sajtószabadság garantálása. Ez azonban sokkal inkább tűnik történésnek, mint megoldásnak.

5)      Nemzetközi szárazföldi misszió bevetése a kalózbázisok ellen. Ez rövid távú megoldás, a problémát nem megoldja, csak visszaszorítja. A szárazföldi csapás komoly ellenszenvet szülne a helyi lakosok között (lásd mogadishui tapasztalatok), és az iszlamisták malmára hajtaná a vizet. Egyébként sem látszik hajlam egy újabb front megnyitására a térségben.

6)      Hagyni az iszlamistákat érvényesülni. Ez biztos megoldásnak tűnik a problémára, ugyanis az ICU és az Al-Shabaab már bizonyította elkötelezettségét a kalózkodás elleni harccal kapcsolatban. Egy iszlamista (és vélhetően a nemzetközi terrorizmust támogató) Szomália azonban számos, regionális méretű probléma forrása lehetne.

A megoldási lehetőségek egyike sem kecsegtet gyors és hátrányok nélküli sikerrel. Sokan az iszlamistákban látják a reményt, ez azonban rendkívül kalandor megoldásnak tűnik, hiszen az Al-Shabaab terrorista kapcsolatai dokumentáltak, elég ha csak a libanoni háborúban a Hezbollah segítségére küldött, 700 fősre becsült kontigensre gondolunk. A megoldás keresése közben a kifizetett váltságdíjak mennyisége növekszik, és egyre több szennyes kerül elő (Faina, Iran Deyanat). Elkerülhetetlennek tűnik a hajók fedélzeti biztonságának megerősítése, valamint a jelenlegi biztonsági folyosó fenntartása. A kalózkodást azonban csak akkor lehet majd végérvényesen eltűntetni, ha Szomália stabilizálódik, a lakosság helyzete pedig javul. Amíg Puntlandban nagy a kalózok társadalmi támogatottsága, bevételeik pedig magasak, nehéz lesz a rendkívül költséghatékony támadások mennyiségét csökkenteni, vagy akár csak kordában tartani.

Ravasz Ábel, 2008. november 19.

Források itt.